2022. június 25. szombat Vilmos, Maxim napja van. Holnap János, Pál napja lesz.

Tájékoztatjuk Látogatóinkat, hogy a Lakitelek Népfőiskola épületeinek rekonstrukciója és fejlesztése keretében a beruházás első része befejeződött, a második ütem folyamatban van.

A Népfőiskola Alapítvány a beruházás ideje alatt is várja Látogatóit programjaival, szolgáltatásaival, melyekről továbbra is tájékoztatjuk honlapunk olvasóit.


Hírek

Purgatóriumi levélféle
lakiteleki barátaimnak

nehéz a kihívott sors
ellen
nap, mint nap küzdeni –
legyünk inkább
szövetségesei

Az emlékek, mint szelíd korbácsok verdesnek. Letakarva a jelennel a múlt, és a múltban az öröm és a fájdalom megélt percei, órái, napjai együtt vannak – immár békében. Fájó, hogy a múlt nem idézhető fel a jelen valóságában – csak az emlékezet ködfátyolos képeit hagyja meg a múló idő nekem.

1988. október 15-én félve, lopakodva elindultunk Lakitelekre öreg autónkkal a feleségemmel, Bárdos Gyöngyvérrel és két barátommal. Lestük, hogy követnek-e bennünket rendőrök vagy más besúgók. Mert az nem volt kétséges előttünk, hogy az október 15-i összejövetel dátumát nemcsak az odaigyekvő elszánt rendszerváltók ismerik, hanem a titkosrendőrök és a III/3-asok is. Elszántak voltunk, de nem túl bátrak - hiszen volt már három gyermekünk. De félelmünknél nagyobb volt a hitünk egy más, egy jobb, emberibb világban.

Csoóri Sándor szava hívott bennünket a lakiteleki sátorba, még 1988 tavaszán a Fonyódi Helikonon. Most is őrzöm a levelet, amit Lezsák Sándor küldött nekem, kézzel rajzolva meg a „térképet”, ami mutatta, hogyan is érjük el azt a bizonyos sátrat, házának udvarán.

Elmentünk hát Lakitelekre, mert addig nem találtuk az utat, csak tébláboltunk a hazugság ingoványos és talaján, csak kóboroltunk és vegetáltunk az elnyomó diktatúra sötét birodalmában.

Aztán amikor végre feltűnt szegény kis hazánk egén egy fényes Napcsillag, elindultunk innen Somogyból is, hogy lélekben is hazára, otthonra leljünk. S mivel ez a csillag – állócsillagként – a Lezsák Sándor házánál vert sátor felett ragyogott, hát ezért éppen oda, Lakitelekre érkeztünk meg.

Én mindig is a szívemmel politizáltam, tökéletesen amatőrként, a tanári munkám mellett (Kaposvári Egyetem, kémia tanszék). Sohasem váltam fizetett politikussá, ezért Lakitelek nekem 1988 óta olyan, mint a moszlimoknak Mekka – lelki zarándokhely. A testemet nem tudom gyakran odaküldeni, de a lelkemnek „retúrjegye” van, örökös bérlete immár lassan 20 éve. Ha elfog a csüggedés (volt ilyen MDF-es múltamban bőven), ha már elviselhetetlen a posztkommunista, vadliberális légkör, visszagondolok a régi lakiteleki találkozókra, a barátokra, a Nyári Egyetemi esték tábortűz-gyújtásaira, és megmarad a hitem.

1988-89-ben tele voltunk tenni akarással, hittel, úgy éreztük, történelmet csinálunk, és csináltunk is. Elég sokan voltunk, hogy elzavarjuk az MSZMP magyarnyomorító kormányát, csak nem elég sokan ahhoz, hogy megtartsuk, megőrizzük a társadalmi, kormányzati pozícióinkat. Akkor persze még azt hittük, hogy mellénk áll a nemzet. Csak azt nem tudtuk, hogy már csak egy ország maradt, a Nemzetet rég a Gulágra, Recskre, a Hortobágyra száműzték, és akik maradtunk, bizony sokunkban megfogyott a hit. ’90-ben egy negyvenöt éves rémálomból ébredtünk. Azt hittük, hogy rendszert váltottunk, de pár év múlva kiderült, már kevesen vagyunk ahhoz, hogy kívánt szabadságunkat, értékeinket megtarthassuk.

Tizennyolc éve még álmodoztunk. Eufórikus hangulatban teltek napjaink. Tárgyaltunk, naponta üléseztünk, röplapokat gyártottunk. Szegény nyomdász Gyuri (fiatalon meghalt) az egyetem nyomdájában sokszor éjszaka, egy-egy üveg borért vállalta a sokszorosításokat, szidva engem, a Fórumot, mert az állásával játszott – de a szíve mélyén velünk volt. Remélem, nemes jó lelkét az angyalok vigyázzák, és megbocsátón tekint ránk, az ügyetlen rendszerváltókra.

Küldtünk élelmet és ruhát Erdélynek, figyeltük Tőkés László minden szavát. Irodát varázsoltunk elhanyagolt raktárhelyiségből. A parkettacsiszolást én végeztem, a szemeteslapát és tisztítószerek, no meg a polcdeszkák számláját az MDF még azóta se egyenlítette ki – de nem is azért őrzöm a relikviák között. Ahogy megőriztem a ’90-es évek gyűléseinek jegyzőkönyveit és megannyi külső és belső pártcsata emlékét is.

Soha nem volt a Kaposvári MDF-szervezetben sem nyugalom. Egymást érték a pártszakadások. Voltam elnök, vezetőségi tag, az országos választmánynak szinte örökös tagja 2006-ig.

Somogyban 1988. november 26-án nyílt megyei gyűlés volt, ahol meghívott vendégként részt vett Bíró Zoltán. Hamarosan közel 400, ebből Kaposváron mintegy 150 bejegyzett tagja lett a Demokrata Fórumnak. A fél „kormány” megfordult a kaposvári lakásunkon, mert a szántódi út mentén lakunk. Egy-egy kaposvári kortes nagygyűlést követően betért hozzánk Antall József, Kónya, Jeszenszky, Csengey Dénes és még sokan mások, hogy felfrissüljenek a hosszú éjszakai út megtétele előtt, Budapestre tartva. Gyakori vendég volt persze Lezsák Sándor. Egyedüli, aki most sem kerüli el a házamat.

Egyfolytában szerepeltünk (és írtunk) az ellenzéki sajtóban, és dacoltunk a munkahelyi MSZMP-s vezetéssel. Pedagógusfizetésből építkeztünk, három gyönyörű gyereket neveltünk, és közben szüntelenül politizáltunk, minden eseményen részt vettünk és dolgoztunk. Dolgoztunk, mert úgy éreztük, az „Édes Haza” megköveteli tőlünk az áldozathozatalt. Soha sem tettem fel a kérdést, megérte-e. Ha a ’91-es enyhe lefolyású infarktusomra gondolok, nyilván nem – ha a családomra, gyermekeimre nézek (és most már unokáimra is), akiknek a szíve felnőtt korukra is a helyén maradt – a válasz természetesen igen. De nem teszem fel a kérdést, mert akkor arra is válaszolni kellene, szeretem-e a Hazámat, Istenemet. Az értékrend a fontos, amit nem tudok, nem akarok megfogalmazni pontosabban, csak úgy, mint Lakiteleki Szellemiség. Egyszerűen csak ennyi. Aki igazán jelen volt a lakiteleki sátorban – ha csak lélekben is – annak úgysem kell ezt megmagyarázni.

 Az a fontos, hogy meg tudod-e őrizni hitedet, értékrendedet, megmaradt-e a becsületed. Hiszed-e magad? Hogy létezel az anyagban – most és itt, de a halálon túl is… Hittel és szerelemmel vallod - nem csalás, nem szemfényvesztés amit csinálsz, nem a megélhetés kényszere, hanem a boldog szabadság maga. Hogy életed folyása az örök szellemeknek, a gondolat ősi megfogalmazásának megperzselt szólamok által sem megfojtott örök virágzása lesz? A létezés – az önmegvalósulás dicsérete, himnusza? Hiszed-e magad? Megnyugszol-e abban, hogy csak voltál – szürke pollenharcos – vagy tudod azt is hinni, hogy leszel is? Hogy tovább élsz gyermekeidnek, barátaidnak – a hétköznapok történései által befedett, a mindig új befogadására képes – agysejtjeiben, vagy akár szívük titkos zugában csupán, megbújva, elrejtve, ahogy a virág szirmai védik óvón a bibét, a lehetséges új életet, a pollenterhes új világ titkaitól kissé szégyenlősen, védőn, de befogadón.

Ha egy pohár vörösborral a kezemben a szülőfalum Öreghegyén, apám ősi birtokán megállok, nézem a bókoló sárgaboglárkákat, és a céltalanul rohanó hangyákat, megtelik a szívem melegséggel, amikor szeretteimre, köztük volt MDF-es barátaimra is gondolok, a millió történésre, a beszélgetésekre. Addig jó nekem, amíg a szemükbe tudok nézni, mert az kárpótol minden kudarcért, elutasított, elvetett haszonért, amit úgyis csak az ÜGY elárulásakor dobtak volna oda (lásd 2006-os választások) koncként, jutalomként Dávid Ibolyáék.

A második országos gyűlés második napjának reggelén Bíró Zoltánnal egy villamoson igyekeztünk éppen a Közgazdasági Egyetemre, ahol a párttá alakulás volt a nap fő eseménye. Bíró Zoltán szomorú volt, fáradt, és féltette az MDF-et. A párttá alakulás miatt féltette a mozgalmat, bár tudta, hogy a jövőben csak mint párt működhet hatékonyan az MDF. Ő már akkor tudta, hogy az átalakulás új vezetést kíván az MDF-en belül. Akkor ott a párttá alakulást követően lezárult egy korszak, az idealizmus kora, a naiv politizálás időszaka. Én, mint „szívbéli” politikus, megmaradtam lelkes amatőrnek, szervezőnek, plakátragasztónak. Így történt, hogy ’90-ben Ilkei Csaba indult helyettem az országos választásokon, mert úgy éreztem, hogy az ő nevével nyerni lehet. Nem nyert, de legalább azért nem is tett semmit. Dolgoztunk mi helyette is lelkesen; ahogy Király Béláért is kiálltunk, szintén lelkesen. Király Béla négypárti megegyezést követően indult a választásokon. Az MDF részéről én voltam a paktum „szerencsés” aláírója. Király Béla aztán hátat fordított az MDF-nek, nem sokkal a választásokat követően.

Március 15-i tüntetést is szerveztünk. Tárgyaltunk, és egyezkedtünk. Alkukat kötöttünk, veszekedtünk, csüggedtünk és lelkesedtünk, és közben egyre fogytunk. Távozott Csurka István, és vele sokan mások. Úgy éreztem, vele együtt távozott a radikális irányzat is – az MDF megalkuvó párt lett. Aztán, legalábbis Somogyban – de gondolom, hogy még sokhelyütt az országban - belőlünk alakultak a FIDESZ szervezetei. Az MDF polarizálódott, sokan elhagyták a kaposvári szervezetet is, különösen a Szabó Iván-féle puccsot követően. Érdekes, hogy míg a Csurka-féle MIÉP-pel sok vonatkozásban egyetértettem, az MDMP politizálását mindig megkülönböztetett ellenszenvvel figyeltem, nem ok nélkül. Meggyőződésem, hogy a végső döfést ők adták az MDF-nek, ill. a legvégsőt akkor, amikor Dávid Ibolya visszaemelte Pusztai Erzsébetéket a szervezetbe. Istenem, hány alkalommal szólaltam fel a választmányi üléseken, hogy megakadályozzam a fúziót az MDMP-vel, teljesen hiába.

Az MDF 18 éves története az egymást követő válságok története. Már 1990-ben az egyik kaposvári MDF alapító, Lévai Jóska azt mondta az egyik „válságkezelő” fórumon: „az MDF Kaposvári Szervezeténél ez már a harmadik válság egy éven belül.” Azt pedig már Antal József miniszterelnök úr mondta az MDF III. Országos Gyűlésén: „Fel kell ismerni a hamis prófétákat, akik tetszetős jelszavakkal nem a mi ügyünket szolgálják.”

Nézem az MDF Ideiglenes Alapszabálya aláíróinak, alapító szervezőinek névsorát (Lakitelek, 1988. szeptember 3.): Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Joó Rudolf, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor. Nem kívánom elemezni az egyéni sorsokat, ez méltatlan volna. Csak csendesen jegyzem meg: a Dávid Ibolya-féle MDF-nek mi köze az Alapító Atyákhoz, az általuk megírt Alapító Levélben foglaltakhoz, az általuk megálmodott Magyarországhoz?

Az MDF szétesése 2004-től felgyorsult. A Kaposvári MDF elnökeként, s mint országos választmányi tag – sokat konzultálva Lezsák Sándorral – a végsőkig harcoltam a Dávid-Herényi-féle pártpolitizálás ellenében. Ha reményt vesztettem, bátorítottak azok – Lezsák, Szászfalvi – akiket már Dávid Ibolyáék megaláztak, mert kizárták őket az MDF-ből. Az Alapítót! Mintha engem korbácsoltak volna! S mégis arra bíztatott Lezsák Sándor, hogy a 2006-os választásokig csak tartsunk ki itt vidéken, mi régi, „hithű” MDF-esek. Zárójeles megjegyzés: név szerinti szavazást kértem a választmányi ülésen, amikor Lezsák Sándor kizárásáról kellett szavazni. Ezt persze Csákyék nem teljesítették. Ekkor négyen-öten felálltunk, és kértük, hogy a jegyzőkönyvbe vegyék fel név szerinti NEM-mel történő szavazásunkat. Döbbenetes, hogy az akkori Választmányban csak ennyien tettük meg. Álljon most itt egy szó szerinti kordokumentum, amit a kaposvári MDF egyik ülésén mondtam el, ill. olvastam fel „Mi vár még az MDF tagságára” címmel:

„Kedves Barátaim!

A döbbenetet követően, nevezetesen, hogy Lezsák Sándort egészen parlagi módon sikerült Dávid Ibolyának és szűk, kicsi, de agresszív csapatának koncepciós pereket felidéző módon eltávolítani a Demokrata Fórumból, megpróbáltam számba venni, hogy vajon milyen hozadéka van a kizárásoknak. Csupa negatív dologra leltem:


 

1. Sorra adják vissza tagsági könyveiket a régi fórumosok.

2. Csúfos szereplés az időközi választásokon (Sopron, Szécsény)

3. Jobboldali barátaink elfordulnak tőlünk, szinte kiközösítenek bennünket.

4. Különösen visszatetsző nekik az „1 Igen és 1 Nem”-re történő buzdítás a választási plakátokon. No, jegyzik meg dühösen, az MDF egy platformra került a kommunistákkal.

5. Ezt látszik alátámasztani, hogy Herényi Szili Katalin mellett feszít a Mura-vidéki magyarokkal való találkozáson, rögtön Szili Kati balján – némi malíciával megjegyzem, még csak nem is a jobbján – ahol Szili arról próbálja meggyőzni a magyar testvéreinket, jó nektek úgy, ahogy van (december 5-i népszavazás).

6. Ezt látszik alátámasztani a teljesen értelmetlen konszenzus-keresés a többi parlamenti párttal a népszavazási kampányban, ill. annak módjával kapcsolatosan. Az MDF csupán arról próbálja meggyőzni a választópolgárokat, hogy menjenek el szavazni. Teszik ezt akkor, amikor „szélesvásznú” plakátok rondítják el környezetünket már hetek óta, amiről ordít az MSZP 2x Nem-re való felhívása. Mi ez?! Milyen politizálás ez?!

7. Ki jogosította fel az MDF elnökségét, hogy a tagság véleményét, akaratát mellőzve rábírjon bennünket, „kis vidéki árvákat”, hogy a kórház-privatizációra szavazzunk; sőt, erre beszéljük rá – együtt a szocikkal – honfitársainkat is. Ki fog itt a maradék tagságból kampányolni ezek után, és kinek a 2006-os választásokon? A „nyerő” képviselőket kizárták, vagy megcsömörlöttek, mint Medgyaszai. Ki fog lelkesedni, és miért? Milyen eszmékért? Azokért, amelyek visszafogadják Szabó Ivánékat? Ki gondolja komolyan az MDF jelenlegi vezetéséből, hogy pl. nálunk, Kaposváron azért kampányolunk, hogy Pusztai Bözsike országos pártlistán begyalogoljon a Parlamentbe?”

Egy kora tavaszi kampány-megbeszélésen 2006-ban még elmondtam (I. levél), hogy miért nem adom le a kopogtató céduláimat, tehát miért nem leszek ellenfele a FIDESZ jelöltjének, majd hamarosan sor került az MDF-ből történő kilépésem bejelentésére is (II. levél). Két nappal később Gémesi György is ugyanezt tette.

I. levél:

„Szégyellem, hogy olyan pártnak vagyok tagja – még egy hétig – ahol Boros Péter lecsapja a telefont, amikor Csoóri Sándor, a legnagyobb élő magyar felhívja, és meg sem várja, hogy mit akar neki a költő mondani.

Szégyellem, hogy olyan pártnak vagyok tagja, melynek árulók a vezetői: ahol Dávid Ibolya végrehajtja a mostanára egyetlen megmaradt rendszerváltó párt tagságának szétverését az örökölt ügynökhálózat parancsára, az MSZMP-MSZP utasítására, aki különben Für Lajos, Bíró Zoltán szerint a szocik és a burzsoá nagytőke (Lantos, Soros) foglya.

Egy olyan párt nevében szégyenkezem, melynek frakció-vezetője azt mondja, széttárva a kezét: „Sajnos, a népakarat ellen nem tehetünk semmit”. (Tudniillik, szerinte a választópolgárok nem akarnak kormányváltást.)

Hogy nem nyílik meg a föld a pár senkiházi alatt, akik az MDF nevében beszélnek a tagság megkérdezése nélkül. A Jóisten számoljon el velük, akik eladták a lelküket a pénz hatalmának, a szociknak, Sorosnak, Lantosnak… A recept amúgy egyszerű volt: hozzuk be „Smuck-elvtársékat”, a Tisztelt Társaság-belieket az országos listán a parlamentbe, nehogy igazi MDF-esek is bekerüljenek a Törvényhozásba. A régi jó, kipróbált elvtársakkal ugyanis nem lehet baj.”

2006. április 24-én megírtam a „tagsági viszony megszüntetése” tárgyú levelemet:

II. levél:

„Tisztelt Címzettek, tisztelt Varga Zsolt Úr!

Az MDF politikája, az elnök-asszony és az elnökség politizálása az MDF tagságának akaratával nem találkozott, sőt, azokkal homlokegyenest ellenkező nézeteket vallott és valósított meg. Így pl. nem készült kormányváltásra, ellenzékben kívánt maradni, beemelt a Parlamentbe ismeretlen, szocialista körökhöz közeli személyiségeket, stb.

Mindez arra késztetett, hogy a Demokrata Fórumban vállalt politikai tisztségeimről lemondjak, és egyúttal lemondjak MDF tagságomról is.

Az elnök-asszonynak és az elnökségnek a kampány időszakában és a választások napjain tanúsított magatartása számomra elfogadhatatlan.

18 év után a mai napon kilépek az MDF-ből.

Elhatározásom végleges.

Kaposvár, 2006.április.24.

Dr. Csordás Endre”

18 év minden emberi, társadalmi viszonyban hosszú idő. Nem volt könnyű a szakítás az MDF-fel. Egyetlen vigasz maradt csupán, hogy az igazi MDF most már emigrációban a Nemzeti Fórumban él tovább. Amikor az arcokat elnézem a Nemzeti Fórum összejövetelein, úgy érzem, hogy visszatértem az „MDF”-hez, s nem elhagytam azt, még ha nem is úgy hívják – és már csak a szívünk „nyelve” botlik, amikor Lakitelekre gondolunk és MDF-et mondunk.

Az élet végtelenített színjáték, folyton változó színpadképekkel, szereplőkkel, s az én életem, az én személyem ebből egy felvillanás csupán, végszó utáni sóhaj. Milyen bölcs az Isten! Mindenkinek megadja az életen túli egyenlőséget. Az esélyt az újjászületésre – hogy immár megtisztulva földi életünk véres-sáros sebeitől, melyeket egymáson ejtettünk hazug, képmutató szavainkkal – megválthassuk lelkünket purgatóriumi könyörgéseinkkel.

Úgy látszik, a Jóisten azt a sorsot rótta ki ránk, régi lakitelekisekre, hogy próbatételekkel, kudarcokkal megküzdve őrizzük a hitünket, a lakiteleki szellemiségünket. Ezt legalább nem veheti el tőlünk senki. Megőriztük a becsületünket, s ennél nem lehet semmi fontosabb. Így hát büszkén, emelt fővel élhetjük a mindennapokat, nevelhetjük gyermekeinket, unokáinkat, dolgozhatunk egy jobb jövő eljöveteléért.

Drága Barátaim!

Azt mondom, hordjuk a köveket halomra – vajon lesz-e belőle hegy? Nem! Teremtés kell ahhoz. De nyissuk meg oldalunkat – a dögbogarakon kívül ki jön éljenezni minket?

De legyünk forrás! Meglátod: felfrissülnek kristályvizedben!

Hanem azt mondom: legyünk virág! Pompázzunk és illatozzunk. Csak egyszer fertőzzük meg nektár illattal a kételkedőket! Szirmainkat emeljük a Nap arcába! Nem kell félni, hogy megfakul a színünk.

Virágporral hintsünk sárgára mindent – így győzzünk az irigységen. Virágot, mind többet! Napragyogásban pompázókat – esőben megújulókat.

Mennyire kell az élőnek a szabadság. Adjuk meg hát a békét! Ne féljünk szeretni, hogy mi is szeretetet kapjunk.

Föld-szeretetet. Súlyosat és életszagút. Kapaszkodjunk erősen gyökereinkkel a földbe, segít nekünk az Anyaföld. Aztán föl, csak magasra, magasra – egyre föl. S ne felejtsünk el pompázni, hogy igaz színekkel, hittel gyűjtsünk magunk köré minden még csak most ébredőt.

Kérem hát Isten áldását és kegyelmét minden régi, igaz, volt MDF-es barátomra, és azokra is, akik „csupán” lélekben voltak és vannak velünk a sorsfordító időkben. Mindenkire, minden magyarra, aki hasonlóan vélekedik a világról, és szeretett, csonka Hazánk jövőjéért aggódik régi – új rendszerváltóként.

(PS)

Az emlékek, mint szelídkorbácsok verdesnek
letakarva a jelennel a múlt
benne az öröm és a fájdalom is Te vagy, Nemzetem.
kétség és remény a jóra
én szeretnék hinni a jónak, a jóban - ebben a varázsban
tündérragyogásban, szemérmes szótlanságban
benned Hazám