2021. február 25. csütörtök Géza, Alexander napja van. Holnap Edina, Szvetlána napja lesz.

Tájékoztatjuk Látogatóinkat, hogy a Lakitelek Népfőiskola épületeinek rekonstrukciója és fejlesztése keretében a beruházás első része befejeződött, a második ütem folyamatban van.

A Népfőiskola Alapítvány a beruházás ideje alatt is várja Látogatóit programjaival, szolgáltatásaival, melyekről továbbra is tájékoztatjuk honlapunk olvasóit.


Hírek

A kirgiz nép „ajkáról” kölcsönöztük az alábbi beszélgetés címét, amelyet Csingiz Ajtmatov (1928–2008) íróról, munkásságáról, valamint a kirgiz népről folytattunk Somfai Kara Dávid etnológussal. A világirodalom nagyjai között számontartott kirgiz író műveit több mint száz nyelven olvashatják az érdeklődők. Nemzetközi elismerései között találjuk a Pro Cultura Hungarica díjat (2005) és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét (2006) is. A magyar olvasó és a magyar irodalomtörténet szerencsésnek tudhatja magát, hiszen Ajtmatov műveinek fordítója az eurázsiai török és mongol népek történelmét és kultúráját kiválóan ismerő turkológus-nyelvész, akinek a segítségével Dzsingisz kán fehér fellege mögé is bepillanthatunk.

 – „Ha a javaidat elveszik – azt még kibírod, megmaradsz. De a lelked úgy marad, összetaposva, azt nem simíthatod ki semmivel...”  – mondja Ajtmatov egyik hőse. Milyen volt az író lelke?

– Milyen volt Csingiz Ajtmatov lelke? Azt nem tudom, a lélek rejtve marad a világ előtt, azt csak a Jóisten ismeri. Egy biztos, Ajtmatov lelkét nem tudták eltaposni, és erről ékes bizonyságot tesznek írásai. Talán már gyerekkorában megértette, a lelkünket semmilyen külső erő el nem tiporhatja, ha megőrizzük magunkat jónak és tisztának. Saját bőrén tapasztalta meg, milyen az, amikor az ember minden világi dolgot elveszít, de lélekben erős marad.

– És milyen a kirgiz lélek? Vannak nyomai a megtörtségnek, vagy egyként erős?

– Egy nép lelke talán még rejtélyesebb, mint az ember lelke. A nép lelke folyamatosan változik. Az 1990-es években sikerült bepillantani abba a falusi társadalomba, ahonnan Csingiz Ajtmatov elindult a világhír felé. Szülőfalujában, Sekerben (Talasz-völgye) is jártam. A falusi kirgizek körében éreztem még ezt a tisztaságot. Érdekes, hogy a kirgiz nyelvben a tisztességet és a hitet ugyanazzal a szóval fejezik ki (imán). A kis falvakban az emberek nagycsaládokban éltek, akik házasságok révén egymásnak is rokonai, nászai voltak. A vendégszeretet és az önzetlenség volt a két legfontosabb erény, mely áldást, szerencsét (kut) hozott a családra.

– Miben áll a kirgizek hite?

 – Nagyon hittek az ősök szellemeiben, akik szerintük elevenen részt vettek a közösség életében, ezért is hívták őket eleven szellemeknek. A kirgiz nép mindig alázattal viselte a sors csapásait, több száz éves mongol és orosz uralom után sem érezték magukat áldozatoknak, és bíztak népük lelki erejében. Épp ennek a spirituális erőnek és hitnek az elvesztése vezetett oda, hogy a falusi társadalom gyökeres változáson ment keresztül. Ennek persze gazdasági okai is voltak.

– A spirituális erő, a hit elvesztése kapcsán a rajtunk is átvonult globális folyamatok helyi lecsapódására kell gondolnunk? Hová húzódott vissza az etnikai spiritualitás, és mi került a helyére?

– A hagyományos nomád életformát és spiritualitást a kommunizmus kezdte üldözni, de akkor még a kis falusi közösségekben nem tudták teljesen eltüntetni. A kommunizmus megszűnésével aztán őket is elérte a globalizmus szele, a fiatalok a fővárosba költöznek, de sokan ott sem találnak munkát, és Oroszországban élnek vendégmunkásként. Igen, a 21. század globális folyamatai, az urbanizáció, a migráció az etnikai spiritualitást erőteljesen megváltoztatta.

 – Gondolom, ezek a hatások a kultúrát is elérték.

– A kommunizmus alatt a városi kirgiz értelmiség eloroszosodott nyelvileg, és gyakran kulturálisan is. Most a nyugati ateizmust a fundamentalista iszlám váltja fel, amely belülről bomlasztja a társadalmat, és sokkal alattomosabban építi le a hagyományos spiritualitást. A kis falvakban még az ezredforduló tájékán „újra szabadon” élték meg a hagyományos hitvilágot, de az elmúlt tíz évben sok népi vallási mozgalomra sütötte rá a fundamentalista iszlám a „pogány hiedelem” jelzőt. Ezt a kommunista időkben is gyakran hangoztatták.

– Tehát az etnikus vallási hagyományok terén is jelentős a változás?

– A népi vallásosság eltűnőben van – a globális kultúra és a fundamentalizmus kéz a kézben bontja le az etnikus spiritualitást, és szállja meg a fiatalok lelkét. Érdekes jelenség ellenben az epikus hagyományok szerepe a kirgiz identitás erősödésében. Az epikus hagyományok, a Manasz eposz számos eleme ugyanis épp ebből a halálraítélt spiritualitásból táplálkozik, de ez eddig elkerülte a fundamentalisták figyelmét. Csingiz Ajtmatov már a kommunista időkben nagy jelentőséget tulajdonított az epikus hagyományoknak, és több írásában használja is őket.

– Mondhatjuk azt, hogy az 1928-ban született Csingiz Ajtmatov világképét az említett rendszerek és világképek így-úgy átjárták? Történetében benne van a teljes 20. századi orosz-kirgiz történelem, és aztán – nagyköveti minőségben – még a nyugati világ is, ahol élete vége felé élt és működött.

– Ajtmatov az egyszerű falusi emberek életét élte, és vele kapcsolatosan szinte kötelező kiemelni szeretetét, tiszteletét az állatvilág iránt. Édesapja (Törökul Ajtmatov) Kirgizföld egyik kommunista vezetője lett a bolsevik hatalomátvétel után. A gyermek Ajtmatov a kiváltságosok életét élte, hétévesen a távoli nomád kirgiz világból Moszkvába került, egy nyüzsgő, európai nagyvárosba. 1937-ben szörnyű terror söpört végig a szovjet-orosz birodalmon, több mint egymillió embert öltek meg vagy küldtek a Gulágra, főleg értelmiségieket és magát a kommunista pártelitet is. A kis Csingiz családja a szülőfaluban, Sekerben húzta meg magát. A kiváltságos létből egyetlen szempillantás alatt üldözött és árva lett. De Ajtmatov lelkét nem tudták eltiporni, szellemi nagysága már fiatalon kiviláglott. Az iskolát otthagyva tizennégy évesen a helyi kolhoz titkára lett, lévén, hogy rajta kívül nem volt írástudó a faluban, sőt, a moszkvai évek alatt oroszul is megtanult. A háború után az állatorvosi pályát választotta, innen az állatvilághoz való vonzalma.

– Mikor kezdett el írni? És – ezek szerint azt is meg kell kérdezni, hogy – milyen nyelven írta műveit?

– Már főiskolai évei alatt írásba fogott. Talán így próbálta feldolgozni gyerekkori élményeit, hisz korai műveiben a falujában átélt történeteket mesélte el. Nem fordult nyíltan a rendszer ellen, emberi sorsokon keresztül mutatta a társadalom és a hatalom által megvetett emberek lelkének tisztaságát. Két nyelven, kirgiz és orosz nyelven írt, de természetesen az oroszul írt művei révén lett világhírű. Nagyon korán olyan örökérvényű műveket alkotott, mint a Dzsamila szerelme (1958) vagy az Első tanító (1961). Hiába repítették művei a világhír és jólét felé, lelke tisztaságát, úgy érzem, végig megőrizte. Ez a tisztaság, amiről korábban is beszéltünk, a kirgiz falusi társadalom spirituális hagyományaiból táplálkozott. Orosz műveltsége ugyanakkor alkalmassá tette őt, hogy ezt a lelkiséget bemutassa a négy égtáj számos olvasójának, akik korábban talán sosem hallottak a Tiensan-hegység völgyeiben élő kicsiny kirgiz népről.

 – Említetted, hogy egyetlen írni tudó fiú volt a falujában, és hogy két nyelven írt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyik könyvét oroszul, egy következőt kirgiz nyelven írta, és ezeket a műveket aztán valaki lefordította a másik nyelvre?

 – Ajtmatovot sokan vádolták, amiért oroszul írt, és műveit kirgiz nyelvre fordították. De ez így nem igaz. Pályája elején, amikor főleg elbeszéléseket, kisregényeket alkotott, műveit mindkét nyelven megírta. Voltak olyan elbeszélések, amelyeket csak kirgiz nyelven írt meg (Fehér eső, 1954; Veszélyes átkelő, 1955). Számos korai művének kirgiz és orosz változata sok részletben különbözik is egymástól, sőt, tulajdonképpen önálló alkotásoknak tekinthetők. Ilyen volt a Dzsamila szerelme és az Első tanító is. A helyzet akkor változott meg, amikor Ajtmatov már híres lett, és regényírásra adta fejét. Ekkor, író barátját, Asim Dzsakipbekovot kérte meg, hogy vállalja el művei kirgiz fordítását. A versenyló halála (1966) már fordításban jelent meg kirgiz nyelven. Dzsakipbekov maga is kiváló író volt, a talasz-völgyi Seker faluból származott, akárcsak Ajtmatov, és a kirgiz nyelv talaszi dialektusát beszélte. Ő viszont nem tudott oroszul írni, művei csak a kirgizek körében ismertek. Dzsakipbekov egészen haláláig (1985) hűségesen fordította Ajtmatov műveit (Fehér hajó, 1970; Tengerparton futó tarka kutya, 1977; Egy évszázadnál hosszabb ez a nap, 1980; Vesztőhely, 1983), bár ez saját munkásságának kárára ment.

 – Ajtmatovról a kínosan szerény magyar recepcióban azt olvassuk, hogy ő a kirgiz nemzeti irodalom megteremtője. Mit jelent ez pontosan? Hogy néz ki a kirgiz irodalom? 

 – Azt semmiképp nem mondanám, hogy Ajtmatov a kirgiz nemzeti irodalom megteremtője. A kirgizek a szovjet kor előtt nomádok voltak, és csak a legszűkebb elit járt muszlim iskolába (medresze), ahol az arab mellett Közép-Ázsia másik két irodalmi nyelvét, a perzsát és a csagataj-törököt tanították (mindkét nép arab betűs írást használt). Külön kirgiz irodalmi nyelv nem volt, a kirgizek népi költői (akin) főleg improvizálva és énekelve adták elő műveiket, általában háromhúros komuz (koboz) hangszer kíséretében. Nagyon gazdag epikus hagyományuk volt, amelyet mesélőik napokon át tudtak recitálni, ugyancsak emlékezetből, vagy inkább spirituális állapotban.

 – És mi történt az írásbeliség terén a későbbiekben?

A szovjetek hatására 1924-ben hozták létre a kirgiz nyelv első megreformált arab betűs ábécéjét, az Erkin-too (Szabad hegy) újság ezzel az új ábécével jelent meg Taskentben. Szovjet nyomásra csakhamar az arab helyett áttértek a latin írásra (1930), de Sztálin később ezt megszüntette (1940), azóta cirill ábécével írnak. Az első kirgiz nyelven megjelent mű Kászimali Bajanlinov kisregénye: Adzsar (1928). Az 1930-as években Alikul Oszmonov kirgiz költőóriás emelkedett ki, versei máig népszerűek, bár hazáján kívül szinte ismeretlen. Vagyis a kirgiz irodalom már gazdag hagyománnyal rendelkezett az 1930-as évek óta, de ezek az írók kizárólag kirgiz nyelven alkottak, és főleg a kirgiz szóbeli irodalomra támaszkodtak, kirgiz témákat dolgoztak fel.

 – Beszéltünk az Ajtmatovot elmarasztaló, sőt: kritizáló hangokról. Valahol azt üzente az őt „árulással megvádolt” kollégáinak, hogy az orosz nyelvben rejlő és a kirgiz nyelvből hiányzó nyelvi „lehetőségek” miatt döntött a kétnyelvűség mellett, illetőleg később az orosz nyelv mellett.

 – Ajtmatov azzal alkotott maradandót, hogy műveit oroszul is megírta, és képes volt olyan témákat választani, amelyek az egyetemes irodalom szintjén is meghatározóak. Erre azért volt alkalmas, mert gyermekkorában oroszok között élt, és maga is csak félig volt kirgiz, hiszen édesanyja, Nagima asszony, kazáni tatár (böszörmény) kereskedők leszármazottja volt. Vagyis, képes volt úgy megírni orosz nyelven a műveit, hogy azokkal olyanokat is megérintsen, megszólítson, akik nem ismerték a kirgizek világát. Műveiben az emberi létezés és lélek egyetemes kérdéseit feszegeti. Ha nem is Ajtmatov „teremtette” meg a kirgiz irodalmat, a világirodalom térképére ő helyezte fel, még ha az orosz nyelv által tette is ezt. És ne feledjük el azt sem, hogy igen fontos szerepe volt abban, hogy a monumentális kirgiz Manasz eposzt világszerte megismerték.

 – Arról a 18 573 sorból álló, ismereteink szerint a legnagyobb terjedelmű eposzról beszélünk, aminek a magyar nyersfordítását te készítetted el 2017-ben. Az eposzt kísérő közel másfélszáz oldalas jegyzetanyagból pedig, ami úgyszintén a te munkád, az is kiderül, hogy nem csak a nyelvet ismered, nem csak fordító vagy. Egy-egy beszélgetésünk alkalmával, vagy a könyveid olvasása során az volt az érzésem, hogy a kirgizeknél is jobban ismered a kirgizek – mondjuk úgy – kultúrtörténetét. Nem mintha volna összehasonlítási alapom, de a néprajzkutató tudja, mire utal, és mire nem, amikor efféléket mond. Szóval: bámulatos az otthonosságod, felkészültséged, tájékozottságod. Hogy kerültél olyan messzire?

 – Éppen Ajtmatov írásai keltették fel bennem az érdeklődést a távoli és számunkra ismeretlen világ iránt. A nyolcvanas években jártam gimnáziumba (1983–1987), nekünk még muszáj volt megismerkedni a szovjet irodalommal, Ajtmatov A versenyló halála című kisregénye is kötelező olvasmány volt. Hála Istennek! Először a nevére figyeltem fel, hisz a mongolok félelmetes világhódító uralkodója, Csingiz kán nevét viselte. De ő nem karddal, hanem tollal hódította meg a világot. Amikor elolvastam regényét, teljesen beleszerettem a kirgiz falvak világába, hagyományaikba, és rögvest elhatároztam, hogy egykor eredeti kirgiz nyelven fogom olvasni a nagy író műveit.

 – Ez meseszerű, mármint az, hogy az ember ilyen komoly döntést hoz fiatal korában. Az út is meseszerű volt, ami odáig, illetve hát még inkább idáig vezetett?

 – Érettségi után az USA-ba kerültem egy sportösztöndíjjal, ahol egy ujgur diák volt a szobatársam a kollégiumban, aki anyanyelvére is megtanított. Az ujgurok a kirgizek szomszédai, de míg a kirgizek hagyományosan hegyi nomádok, ők az oázisokban földműveléssel, kertészkedéssel foglalkoznak. 1990-ben aztán találkoztam Mándoky Kongur István kun származású turkológussal, aki arra biztatott, hogy inkább a sokkal dallamosabb kirgiz nyelvet tanuljam. Közép-Ázsiában a kazak és a kirgiz nyelv áll ugyanis legközelebb a kunok egykori nyelvéhez, amelyet a 18. századig a Nagykunságban is beszéltek. 1991-ben Kínába utaztam, akkor még mint turista. A Tiensan egy része átnyúlik a kínai határon. Egy helyi kazak fiú, Bakitbek elvitt szülőföldjére, a Tiensanba, a Tekesz folyó völgyébe, ahol kirgizek, mongolok és kazakok élnek vegyesen. Ez az utazás életre szóló élmény volt. Lóháton mentünk fel a hegyekbe a nomád szállásokra, hirtelen én is Ajtmatov egyik regényének a világába csöppentem.

 – És bizonyos értelemben egy kicsit ott is maradtál…

 – Onnan már nem volt visszaút, egy életre szóló elhívást éreztem arra, hogy a belső-ázsiai nomádok kutatásának szenteljem életem. Turkológus lettem, éveket töltöttem közöttük. A nyelv mellett a hagyományos műveltség, a folklór kutatása okozta a legnagyobb örömet. Ma már második anyanyelvemnek tekintem a kirgiz-kipcsák nyelvet, és honvágyat érzek, ha sokáig nem láthatom a Tiensant, hisz első utam óta lassan harminc év telt már el. Több mint a fél életem.

 – De sok más helyen is megfordultál, és – a nemzetközi tudományosságban is számontartott – nyelvészeti, vallási, etnológiai kutatásokat végeztél. Melyek voltak számodra a legmeghatározóbb terepmunkáid?

 – Valóban rengeteg helyen megfordultam a Duna-deltától, Dobrudzsától egészen az Amúr folyóig, Szahalin szigetéig. Nem tudnék egy terepmunkát sem kiemelni harminc év bolyongásai közül. Persze a nomád világ mindig nagyon megfogott, például amikor nemezházakban laktam a kazak sivatagokban több száz kilométerre a legközelebbi várostól, ahol csak a kutak ismerői tudtak életben maradni. Vagy a Tiensan hófedte hegyei között, egy 3000 méter magas kirgiz nyári szálláson, ahol még nyár közepén is gyakran van hóvihar, ha elvonul egy felleg. Vagy Szibéria végtelen erdeiben, ahol tuva vagy even pásztorokkal rénszarvasok hátán keltünk át ember nem járta mocsarakon, hogy aztán kis sátrakban húzzuk meg magunkat a rengeteg közepében. De bármerre jártam, emberi jóság és vendégszeretet fogadott, mert én is nyitott szívvel érkeztem közéjük. És mindig az adott nép anyanyelvén próbáltam szólni hozzájuk.

– Ez az, amiről mindenképp szeretném, ha beszélnél, ha felsorolnád azt a sok nyelvet, amit ismersz és beszélsz! Nyilván nagyon jó nyelvérzékkel áldott meg a Jóisten, ami persze a szorgalmad és lelkesedésed hiányában földbe rejtett talentum maradt volna. Az előbb mondottak alapján úgy tűnik, az idő jelentős részét az emberek körében, az élet sűrűjében töltötted.

– Nogaj nyelven beszéltem Dobrudzsától a Kaukázusig, baskirul az Urál hegyei közt, kazakul a végtelen pusztákon, kirgiz nyelven a Tiensan hegyeiben, tuva vagy telengit nyelven az Altaj-hegységben, vagy éppen jakutul a Léna partján. És az egyszerű emberek ajkáról gyűjtögettem azt a tudást, melyet később papírra vetettem. Mindig csak arról írtam, amit magam láttam, magam hallottam, s bár az emberi elme mindig torzítja a valóságot, csak tiszta forrásból merítettem, és közvetlenül, az anyanyelvükön hallgattam meg, éltem át az élő hagyományokat. De azért egy kicsit a szívemmel is kutattam, mert a szív olyat is „meglát”, ami a szem elől rejtve van, olyat is „meghall”, amit nem rögzít, közvetít semmilyen hangfelvétel.

– Ez nagyon szép és nagy igazság. De kimaradt a felsorolásból Kína, Japán, Amerika! És ki tudja, mi minden más is...

 – Kínában olyan területeken gyűjtöttem, melyeket a mandzsu hódítás előtt török és mongol népek uraltak (Belső-Mongólia, Kelet-Turkesztán, Dzsungária, Észak-Tibet). Az USA-ban és Japánban ösztöndíjjal kutattam, és hogy ne maradjak terepmunka nélkül, felkerestem az ottani őslakos népeket. Az USA-ban a nyugati sziúk (lakota) közt jártam, míg Japánban a Hokkaidón élő ajnuk között. De ezek csak kisebb tudományos kitekintések voltak, hű maradtam fő kutatásomhoz, Eurázsia török és mongol nyelvű népeinek folklórjához.

– Jegyezzük meg, hogy a folklór esetében itt most a kultúra egészére kell gondolnunk, a vallási életre és a spiritualitásra kiemelten is. Hazai vagy európai területen időztél?

– Idehaza a Kis- és Nagykunságot jártam be, bár inkább a kunok iránti érdeklődésem hajtott. Mivel a kunok a 18. század óta már magyarul beszélnek, turkológusként nem tudtam igazán kutatni köztük. Sajnos mára a kunsági tájnyelvben használt kun maradványszavak is eltűntek. Ugyanakkor Dobrudzsában, a romániai Konstanca megyében három faluban is élnek nogajok (Kara-Murat, Endek-Karakuju, Hodzsali). Ők a mongol hódítás után Kumánia területén maradt kunokból létrejött nép leszármazottai, és vezérük, Nogaj kán (1260–1300) nevét viselik. A nogajok a mai napig megőrizték a kunok nyelvét. 2005-ben egy hetet töltöttem közöttük. Sajnos mára az ő nyelvük is végveszélybe került, csak az öregek beszélik. Viszont a kaukázusi nogaj testvéreikkel, ahol még eleven a nogaj nyelv, megélénkültek a kapcsolatok, talán lesznek lelkes fiatalok, akik újratanulják.

 – Említetted, hogy Ajtmatov édesanyja kazáni tatár, a tatár pedig – ha jól tudom – szintén a kun nyelvhez kapcsolódik. Kicsi a világ – mondhatnánk, úgy tűnik, a nyelv, a nyelvtörténet révén sokkal közelebb van hozzánk Ajtmatov, mint gondolnánk.

– Igen, Ajtmatov édesanyja kazáni tatár, akiket egykor böszörménynek is neveztek. A tatár nyelv valóban a kipcsák nyelvek egyik változata, a baskirhoz áll legközelebb, de a kun vagy a kirgiz nyelvtől sincs távol.

 – Azt hiszem, ugyanazzal a rajongással fordítottad a műveit, mint amilyen lelkesedéssel végzed a kutatásaidat. Azt is megtudtam, hogy az író lelke nem tört meg, de a világ, amit ábrázol, szépségében is kegyetlen, és jobbára emelt fővel viselt szenvedéssel teli.

 – Ajtmatov műve, a Dzsingisz kán fehér fellege szomorú történet, tele szívszorító részletekkel. Ezt a művet Csingiz Ajtmatov maga választotta, amikor felmerült, hogy egy hazánkban ismeretlen művét tervezik lefordítani.

– Emlékszem, amikor 2006-ban a budapesti Könyvfesztivál díszvendége volt, egy interjúban szóvá is tette, hogy nem látta a dedikálók kezében a Dzsingisz kán fehér fellege című könyvét.

– Akkor még nem értettem, miért pont ezt a szomorú történetet választotta, mely a könyörtelen hatalom és a tehetetlen kis ember konfliktusát mutatja be.

– „Egy fonál a kard ellen…” – mondja az elbeszélés narrátora. Találkoztál vele a Fesztiválon?

 – Igen, 2006 áprilisában Budapesten találkoztam Ajtmatovval. A tiszteletbeli kirgiz konzul, Erdős Endre kezdeményezésére hívták meg a Nemzetközi Könyvfesztiválra. Ez alkalomból a köztársasági elnök ki is tüntette. Nekem jutott a megtiszteltetés, hogy tolmácsolhattam neki. Hatalmas élmény volt azzal az emberrel találkozni, akinek többek között a hivatásomat köszönhettem. Ajtmatov is nagyon megörült, hogy általam anyanyelvén szólhatott az olvasóihoz, hisz hiába járta be a fél világot, mindig az orosz volt a közvetítő nyelv. Hálás volt ezért.

 – A hála, azt hiszem, érthető is. A tisztelet és az elismerés jelzésének igazán ritka módját tapasztalhatta meg...   

 – Összebarátkoztunk, olyan lett számomra, mint egy távoli nagybácsi, aki meglátogatott. Egy igazán szerény embert ismertem meg benne, akit nem változtatott meg a hírnév és a jólét. Leginkább a természetessége nyűgözött le. Az első nap után már úgy éreztem, mintha régóta ismertük volna egymást. Persze a könyvein keresztül ez így is volt. 2007-ben még dedikálta nekem a Dzsingisz kán fehér fellege könyv magyar fordítását, majd egy évvel később ő is a szellemek birodalmába távozott, de a vele töltött pár nap emléke elevenen él bennem.

– Remek írói koncepció, ahogyan a fehér felleg mondát és az elbeszélés főhősének, Abutalipnak a történetét ötvözi, párhuzamba állítja. A világot meghódítani akaró mongol, aztán szovjet birodalom egyik oldalon – a pusztán „csak” élni, szeretni vágyó egyszerű ember a másik oldalon.

– Dzsingisz kán fellegének mondája csak keret Abutalip halálának történetéhez. Abutalip egy korábbi regény (Az évszázadnál hosszabb ez a nap) egyik főszereplőjének tragikus halálát írja le. Ajtmatov halála után tudtam meg, hogy Abutalip halálában saját édesapja halálát írta meg. Apját, Törökul Ajtmatovot, 1938-ben vitték Biskekbe vonaton, hogy kivégezzék. A családi legenda szerint a vagon ablakából még megpillanthatta családját, mikor a falujuk mellett robogott el a vonat. Szívszorító, hogy az írót saját apja halála ihlette  ennek a műnek a megírásra. Talán gyógyír volt ez lelki sebeire, hogy emelt fővel élhesse életét, és tanúságot tegyen a kirgizek néha kegyetlen, de szépséggel teli világáról.

– Mint ahogyan szépséges a nyelv, a nyelvi stílus is, amivel az író felmutatja a szépséggel teli világot. Színtiszta költészet minden sora. A néha mitikus dimenzióba, mondai „valóságba” kanyarodó ábrázolásforma csak erősít a bemutatott történetek hitelességén. Van a fordításodban megjelent kötetben még egy elbeszélés, Mire a madarak visszatérnek címmel, amiben szintén több, nagyon lényeges kérdésről szó esik. A középpontban a haldokló édesapát találjuk, aki tulajdonképpen megfogalmazza testamentumát, az örökség „természetesen” szellemi javakból áll, a legértékesebb köztük pedig a nyelv. Nagyot tévedek, ha azt gondolom erről a novelláról, hogy akár Ajtmatov ars poeticája is lehetne?  

– Szerintem jól gondolod. Ajtmatov egy beszélgetés során elmondta, a kis kirgiz falujában, Sekerben nagymamája volt a legnagyobb tanítómestere, aki híres mesemondó volt. Önmagára is úgy tekintett, mint egy modern mesemondóra, aki papírra veti meséit. Nagy áhítattal beszélt mindig a nomád kirgizek epikus hagyományairól, a Manaszról, és az eposzt előadó manaszcsi-mesemondókról. Fiatal íróként találkozott az akkor legnagyobb manaszcsival, Szajakbájjal, akivel a Pravda számára készített beszélgetést. Szerintem ez a találkozás ihlette az említett elbeszélést.

 – Ezek szerint Ajtmatov írói minőségben is kapcsolódik ehhez a hagyományhoz, szerephez. Te találkoztál manaszcsik-kal?

 – Eposz-mesélőkkel magam is találkoztam, és mind elmondták, hogy gyerekkorukban álmot láttak, álmukban az ősök szellemei hívták meg őket a mesemondásra. Ajtmatov maga is érezhetett hasonló elhívást, mikor állatorvosként írásra adta fejét. Az elbeszélésben a nomád kirgizek egy közmondása is elhangzik: a legnagyobb tehetség a nyelv szólása (önör aldi kizil til). A kirgizek jórészt írástudatlanok voltak, de a 19. században lenyűgözték a köztük járt európai utazókat azzal, hogy milyen sokra tartották az ékesszólás és a mesemondás tudományát. Ajtmatov ezt a hagyományt emelte a világirodalomba.

 – Valóban ékesszólás, költészet és filozófia együttesen Ajtmatov életműve. Vajon jobb-e élni, mint meghalni? – kérdezi kivégzése tudatában Dogulang szerelmétől, Erdene-től, aki éppen Dzsingisz kán seregéből (valójában a halál elől) tervez megszökni. Nem sikerült. Mit tanít a kirgiz világkép, Csingiz Ajtmatov, az életről és a halálról? Miért vagyunk, és mivé leszünk?

 – Azt hiszem, Ajtmatov gondolata a halálról, a sorsszerűségről szól, hogy az embert mindig eléri a végzete, de nem mindegy, hogy megtörten, félelemmel, rettegéssel a szívében néz szembe a sorsával, vagy emelt fővel. A kirgizek elég fatalisták, a sors (tagdir) mindenkit elér, bátran kell szembenézni vele. Az embernek előre el van rendelve a halála (adzsal), és csak nagyon ritkán beszélnek arról, hogy valaki előbb halt meg, mint ahogyan azt a sors elrendelte (adzsalsziz). Az embernek fel kell ismernie az órát, amikor a lelkét vissza kell adnia a teremtőnek (dzsaratkan). Az élet persze nem ér véget a halállal, a szellem örök. Kiváltképpen a szentek, hősök és más különleges képességű emberek szelleme (arbak) haláluk után is befolyásolja a halandók életét, és üzenet hoz a szellemek világából. A teremtő iránti alázat a fontos, de a szellemek világát sem szabad megsérteni, mert azok könnyen bosszút állhatnak, akárcsak az emberek. Ezért mondják a kirgizek: az Isten megbocsát, a szellemek nem.

 – Hogyan jelenik meg ez Ajtmatov műveiben, illetve a kirgizek mindennapjaiban?

– A nomád kirgizek között fontos volt az önzetlenség. Feláldozni magunkat másokért, rokonokért, családért, ismerősökért. Bármekkora volt az éhség, a legjobb falatokat mindig félretették, hátha betoppan egy váratlan vendég, akit Isten vendégének neveztek. Ugyanakkor értetlenül álltak a falusi emberek az egyéni ambíciókat a közösség érdeke elé helyező önzés előtt, melyet sajnos sokaknak épp a kommunizmus protekcionista szemlélete vert a fejébe. Ajtmatov a műveiben az embereket az állatvilággal és jószágokkal szemben is önzetlenségre, áldozatkészségre hívja, ő az állatvilágot is az emberi közösség fontos részének tartotta. Furcsa ez a jószágok húsán élő nomádok szempontjából. Pedig a nomádok pontosan tudták, milyen sokat jelent számukra a jószágok élete. Ha találkoztak, így köszöntötték egymást: Jószágod épségben van-e? (Mál-dzsán aman-bu.) Persze, a jószágnak az a sorsa, hogy táplálja gazdáját, ha eljön annak az ideje. De a vágás előtt együtt imádkoznak a jószág mellett, és adnak hálát Istennek. A nomádok szemében az élet az emberek, a jószágok és az állatok végtelen körforgása, küzdelem a létért.

A Magyar Napló 2021. januári számában megjelent interjút Iancu Laura készítette.